Csók Tündérbogyók!
 

Na, hát hétfő van. Ezért a mondatért már megérte felcsapni a laptopomat, de nem kevés hatásvadász-semmit mondó üres-üzcsi-poszcsi kering a neten, tehát eggyel több vagy kevesebb már igazán nem számít a mérlegnek.
A galamblelkű, tulipánsziromba csavart szívvel rendelkező Urak most ezt a bejegyzést ne olvassák el! Önök addig kapják elő a keszkenőt a nagyi fiókjából, és mondjuk hímezzenek bele egy Dali festményt. Élvezzék a szabad foglalkozást!


Lehet, hogy most egy kicsit savanykás ízű lesz a limonádé a mélyen tisztelt férfiak számára, de szavuk sem lehet, mert nem egyszer a fajtársaim (nekem ez tetszik, ennyike. És az ennyike ma már igen brutális mélységű érvnek számít!) is megkapják-kapjuk a magukét, magunkat, magamat...mindegy, kijöttem a  mondatból.
Az történt, vagyis hatásvadász mondat kell, na még egyszer: döbbenetes, elképesztő, drámai dolog történt! Végtelen hosszú combokkal. Ja az nem, bár ez is egy közkedvelt figyelemfelkeltő szalagcím...

Szóval az történt, hogy az egyik lányzó, aki a Perla-féle reprezentációs felmérések oszlopos tagja, kiakadt! De annyira,  hogy még sírt is!!! (Aki kér még felkiáltójelet, az jelezze privátban, küldöm aranyoskáim, van itt még bőven!)

És miért sírt a meg nem nevezett, ráadásul végtelen combokkal sem rendelkező nő? Na miért...Naná, hogy férfi húzódik meg a buja, elszabadult könnycseppek mögött.

Történt ugyanis, hogy hősnőnk kicsit elfáradt. Úgy mindenbe bele...Azt hiszem vagyunk így ezzel nem kevesen, viszont sokan.

És mit tett a leány nagy bánatában? Valami hihetetlen dolgot: az imádott férfihez fordult vigaszért.

​A férfi reakciója pedig kimerült a "ne fordulj már be, különben is azért vagy magad alatt, mert meg fog jönni" empátiát még a lábjegyezteben sem tartalmazó szösszenetben.

Probléma megoldva, a szádat befogod, fordulsz a fal felé és várod, hogy megjöjjön!​

Na persze rögtön és azonnali hatállyal megnyitottuk az ülést, melynek nyitókérdése így hangzott:

nincs szomorú nő , csak menstruáló?

Tudom, hogy most legalább annyira fel vagytok zaklatva, mint én, és lelki szemeim előtt látom, ahogy este elalvás előtt álmatlanul forgolódtak majd az ágyban, hogy ez mégis, hogy történhetett meg? 2017-ben?!

Szerintem most visszaveszek az általam diktált, humorosnak kicsit sem mondható ritmusból és igyekszek komolyan viszonyulni ehhez a témához. Már amennyire Perlától ez elvárható.

Szóval drága Uraim, arra jutottunk, hogy a nő az Önök szemében soha nem ember. Mi mindig csak nők vagyunk. És az a dolgunk, hogy mindig nőként viselkedjünk (most nem írom le, hogy milyen szerepek tartoznak ide, azt hiszem ez mindenki számára világos).

Mi nem lehetünk fáradtak, nem búslakodhatunk, nem mondhatjuk el a véleményünket két hangszínnel magasabb oktávon stb. , mert amit ilyenkor kapunk Önöktől az nem más, mint a "ne hisztizz" ill. a "meg fog jönni?" vagy ennek a kettőnek a kombója.

Ennyi, slusszpássz vége finitó. A nő nem szomorú, a nő hisztis.

Aham...

Természetesen elismerem, hogy ezen vádak után olyan jégkirálykisasszonyá válunk, hogy valóban beköszön a személyiség mezejére a HP. szindróma, de azért legyünk már önjelölt párkapcsolati terapeuták és vizsgáljuk meg az ok-okozati összefüggéseket.

Mégis kihez a búbánathoz forduljunk ha valami bánt minket? Vagy ha minden? Kinek a vállára hajtsuk le a fejünket és bőgjük ki magunkat? Ez a testrészük miért tabu a számunkra? Én elhiszem, hogy nincs kétségbeejtőbb látvány egy férfi számára, mint egy síró nő, de higgyék el, hogy nekünk ilyenkor elég pár röhejesen egyszerű mondat, és egy erős, szorító ölelés.

Érzeni azt, hogy ha a problémánk nem is, de mi komolyan vagyunk véve. Érezni, hogy nem vagyunk egyedül a bánatunkban.

Miért degradálják le a szenvedésünket azzal, hogy legyintenek, és a női mivoltunk számlájára írják a könnyeinket? Mit szólnának ahhoz, ha mi is ugyanígy viselkednénk, amikor Önök elbizonytalanodnak? Nekünk miért nincsenek a "hisztis vagy, mert meg fog jönni" kijelentésükkel egyenértékű és megalázó bélyegünk? Mi miért nem mondjuk, hogy: azért sírsz, mert férfi vagy?
Mert konkrétan azzal érvelnek, hogy a nőiségünkből adódóan származnak a problémáink. Nem abból, hogy reagálunk a minket körülvevő világra, eseményekre, megnyilvánulásokra stb., nem. Egyedüli oka a szenvedésünknek az, hogy nőnek születtünk.

És még mindig nem vagyok feminista!

A lezárás rövid lesz és lényegre törő:
nők vagyunk és emberek. Bármilyen furcsa is, de a kettő nem zárja ki egymást.