Vagyok olyan magabiztos, hogy megkérdezzem: emlékeztek, hogy valamelyik régi bejegyzésemben egyszer azt írtam, hogy: ha Perla végleg hazatér a Szigetről, akkor megkomolyodik? ( Igen, feltételezem, hogy vannak Perla-barátok. Az anális szexről szóló bejegyezésem óta elég szimpatikus számokat mutat a statisztika, innen a merészség, hogy bátorkodok azt hinni, hogy vannak állandó olvasóim... Kis huncutok, hát ti is? )

Na, tehát képzeljétek el, hogy hazaköltöztem! Oké, még nem teljesen, de a fehérneműim már itt vannak. Azt hiszem tiszta sor, hogy ez egy nőnél komoly jelentéssel bír. Hogy őszinte legyek nem tudom, hogy mit jelent megkomolyodni, de bevezetésnek kitűnő volt ez a totál felesleges duma áradat...

Neeeeem, tényleg szeretném ha megismernétek Perla lírai oldalát is. Így tehát most kivételesen nem szexelünk. Nem-nem gyerekek, itt az idő, hogy adjunk az érzelmeknek is.

Apropó érzelem.

Idefelé a repülőn az előttem lévő sorban egy oltári szerelmes pár foglalt helyet. Helyesek voltak. Néha elcsattant egy-két cupp meg nyalomszád, de abszolút gusztusosan szerették egymást. Azt nem mondom, hogy kedvet kaptam hozzájuk, de tényleg aranyosan viselkedtek. Megfordult a viharvert agyamban, hogy "bölcs" idősebbként bedugom a fejem az ülések közt, és odaszólok nekik, hogy: nyugi srácok, ez is elmúlik, hamarabb, mint kellene, de végül elhatároztam, hogy nem leszek szarkasztikus, gonosz pitsa. Csak néha. Amikor egyedül iszok, és a tükörképemmel élek társadalmi életet. Akkor mindent lehet.

Tehát amíg én a végrendeletemet fogalmaztam magamban (frászban vagyok a repülőn. Mindig. Egyfolytában) addig ők ketten nagyon szerették egymást, és felelevenítették a megismerkedésük pillanatát. Megütötte a fülemet, amint a leányzó azt mondta, hogy alig várta, hogy a fiú végre szerelmet valljon neki. Erre a srác megkérdezte, hogy miért nem mondta el neki, hogy szereti, mire a lány felháborodva kiakadt: "az milyen ciki már?!" felkiáltással.

Elgondolkoztam. És egyből bevillant egy emlék.

Nem tudom, hogy az lejött-e már rólam, hogy én úgy jártam együtt a szerelmeimmel, hogy ők rendszerint még a létezésemről sem tudtak. Ez engem kicsit sem zavart, rendíthetetlenül írtam nekik a szerelmes verseket, berendeztem a közös kuckónkat, vasaltam a gatyáikat, vittem a gyerekeket iskolába, szóval tényleg szépen éltünk. Én meg ők. Én velük az Üveghegyen is túl, ők meg mással.

Egyszer volt, hol nem volt, úgy hozta az élet, hogy a fősulin elképesztően belezúgtam egy srácba. Gitározott, és művészlélek volt. Ennyi. Biztos alap, hogy megőrüljek érte. Mármint 20-22 évesen. 

Hosszú hónapokig imádtam, persze titokban. Ha véletlenül szembejött velem az épületben, természetesen rá sem néztem, szóval rendesen küldtem felé a jeleket... ja, mégsem.

Aztán egy szülinapi bulin előkerült egy üveg konyak, én pedig nem voltam rest használni. Pár pohár kiürítése után írtam a fiúnak egy szerelmes levelet. Ráadásul el is juttattam hozzá, naná, hogy abszolút inkognitóban maradva.

Másnap amikor kitisztult a fejem, kapásból öregedtem 10évet, de úgy voltam vele, hogy ha már elkezdtem, akkor nincs megállás. Folyamat irkáltam neki. Csupa megindítót és csodálatos dolgot. Legalábbis szerintem szépeket karcoltam össze.

Azonban ahogy ez velem lenni szokott általában, történt valami gubanc. Hősöm ugyanis nagyon szerette volna megtudni, hogy vajh ki állhat az összecsókolt papírlapok mögött, és rendelkezett akkora önbizalommal, hogy a suli ügyeletes csinibabáját gondolta ki magának. Aki ráadásul tudta, hogy én fárasztom a srácot levelekkel. A lány igazán figyelmes és empatikus volt irányomban, ugyanis csupán egy folyosóra való tömeg előtt közölte a delikvenssel (hangosan és érthetően), hogy dehogyis neki tetszik, hanem annak a szőkének bakancsban...

Hmmm...Nem mondom, igen jellempróbáló feladat volt, hogy az alattam megnyílt föld hasadékába ne boruljak bele, de mindenesetre új információnak bizonyult a számomra, hogy attól, hogy a fejem irdatlan vörössé tud válni, még nem gyullad ki.

Beleégett a szürke állományomba, ahogy a fiú rám nézett...Becsületére váljék, hogy őszinte tekintetű volt, mert lerítt róla, hogy még csak egy kicsit sem vagyok neki ismerős.

Azt hiszem nagyjából fél perc alatt párologtam el a helyszínről, és míg hazafelé ballagtam, azon tanakodtam magamban, hogy méreg vagy kötél legyen az eszköz...

Végül este valami átlendült bennem. Lehet, hogy ebben közre játszik ama aprócska tény is, hogy előtte közel két órán keresztül bőgtem.

Aztán amikor a sok sírástól úgy néztem ki, mint Stallone a Rocky nem tudom hányadikban miután rommá verték, megvilágosodtam, hogy én tulajdonképpen azért feszengek, mert érzelmekkel rendelkezem. Mert képes vagyok meglátni valakiben a jót, a szépet...Cikisnek minősítettem azt, hogy a harmatos és bazsarózsákkal körülhintett kis lelkem, őrült táncba kezdett egy dalia érkezése láttán.

Másnap emelt fővel léptem be az intézménybe és simán belenéztem azoknak az embereknek a szemébe, akik ott voltak az ominózus jelenetnél. Nem mondom akadtak köztük gúnyos és sajnálkozó pillantások, de hamar zavarba jöttek, amikor levették, hogy dekányit sem érzem magam kényelmetlenül.

Persze a sráccal való találkozás sem váratott sokat magára, de az is pozitív végkimenetelű lett. Megköszönte a leveleket és elnézést kért, utána pedig mindig előre köszönt nekem. Egyértelmű, hogy nem lett semmi köztünk, hogy is lett volna? Öregapám ruháiban közlekedtem- komolyan- ő meg abban a korban volt, amikor még a hormonok irányították; belső érték felfedezése? Ne röhögtessük már egymást. Az már akkor sem volt divat, pedig jó régi sztori ez.

Sokszor eszembe jut ez a történet. Főleg akkor, amikor utálkozást tapasztalok magam körül. Az pedig nem nagy kihívás, elég csak elolvasni akármilyen cikk, bejegyzés, hír stb. alatt a hozzászólásokat. Számomra a mai napig döbbenet tárgyát képzik a fröcsögő, anyázó, mások halálát kívánó megnyilvánulások. "Dögölj meg, rohadj meg, vigyen el a rák" stb.

Nem azt mondom, hogy nem pörög kétszer körbe a fejem a nyakamon az "áramlik a szeretet" meg "öleljünk meg mindenkit" hazug-képmutató nyálcunimaiktól, amik a közösségi oldalakon mossák le a minimális hitelesség porszemeit is, de azt viszont tényleg nem értem, hogy ha adva van két ember, és műkődik náluk az a valami, amitől beindul a bizsimizsi, akkor miért rettegnek kimondani azt, ami kvázi még a hajdúböszörményi Kató néni számára is egyértelmű?

​Mégis mi történik, ha teszem azt, mi mondjuk ki előbb, hogy "szeretlek" és nem a másik? Félünk felvállalni a legnemesebb érzelmeinket? Vagy szeretni? Miért ijeszt meg minket ez az érzés? És az miért nem, ha például valakinek a kínhalálát kívánjuk?

Na látjátok, ezért sem sajnálom, hogy szembe mertem nézni a repüléstől való parámmal Az a fiatal pár ismét ráébresztett arra, hogy nem ciki szeretni. Legalábbis szerintem.

És most megyek, megölelek egy dobozt, és folytatom a pakolást.

Legyetek csibészek, és jó tanács: ne halmozzatok fel semmit, mert rohadtul visszanyal a fagyi, amikor költözködésre kerül sor!

Apropó: ingyen fuvarozást nem vállal valaki? ...senki?...ott a hátsó sorban az a kardigános, dauerolt hajú idős néni mellett, az a görög-félisten testű egyenruhás fiatalember?...

Na innen folytatjuk.