Bármilyen kínvallatást vállalva állítom, hogy senkinek sem vagyok a csókosa (néha úgy érzem, hogy sajnos) és ezért a bejegyzésemért sem fogok mocskos és véres pénzeket lekaszálni sehonnan. Ettől függetlenül ha küldeni akartok én semmi jónak nem vagyok az elrontója, keressetek meg privátban és máris kattog az óra.

Már több írásomban említettem, hogy elég sok időt töltök Angliában. Szinte észre sem vettem, hogy ez lett az első számú bázisom. Otthonnak nem nevezném. Az angol kultúrához való teljes adaptálódásom katartikus élményének a megéléséhez egy színes egyéniségre lenne szükség, de én abból a fajtából lettem összedobálva, akinek a kalandvágya abszolút kimerül annyiban, hogy este 10után -beintve a szénhidrátnak- letol a torkán egy csokit. De akkorát, aminek a mérete Kinizsi malomkövét sírva röhögi körbe. Nesze neked edzőterem én a stresz segítségével fogyok!

Lényeg a lényeg: megvilágosodtam. Jézusnak ehhez semmi köze, meg "azOrbánnak" sem. Egész egyszerűen most érettem meg arra a pontra, hogy azt mondjam magamnak: húzzál haza!
Elég volt Angliából.

Kedvesek, aranyosak, befogadóak-felszínesen- de kész, én magyar vagyok. És bár tudom, hogy mostanság baromi nagy divat akkora magyarnak lenni, hogy egyesek még a vizeletmintájukban is képesek kimutatni a szittya vért, én nem vagyok az a típus, aki ért a focihoz és kitűnő sofőr is. Ez egy reprezentációs felmérésem eredménye: az "igazi magyar" a világon a legjobb "fudballista" és sofőr.
Én egy lány vagyok csupán a  sok közül. Meg eszményi is...na jó,  inkább már banya, mint lány...basszus már kopog az ajtón a klimax...
Elkalandoztam. Persze nem szó szerint, bár néha az sem bombázná rommá a jellemrajzomat. Szerintem.

Tehát miért mondja azt a magyar szívem, hogy elég?
Nem lesz sorrend, csak hagyom, hogy vigyen magával az érzés, és megtörténjen:

-magyar átok, mindig csak zabálunk.Persze itt is minden megvan, de nekem a kishazánkban vásárolt kínai fokhagyma kell... Jó, komolyra fordulva: hiányzik a mama főztje!


-ebből egyenesen arányosan következik, hogy hiányzik a család, barátok, Áncsi néni vizslató szeme, amikor besétálok az utcába és tudom, hogy közben azt gondolja magában, hogy ez is kurválkodni jár ki "kűűfődre". Majd rájátszok és bedobom a szakadt ribanc figurát (ha mázlim van épp akkor fog arra járni egy kereskedelmi csatorna, és saját műsort kapok. Főműsoridőben persze)



-elegem van, hogy soha nem tudok ott lenni semmilyen fontos eseményen, mert a szervezés egyik szerettemnek sem az erőssége, és nem tudják nekem min. egy hónappal előre jelezni, hogy mondjuk meghalnak...Tudom morbid, de tényleg rohadtul bánt, hogy olyan emberek temetésén nem tudtam részt venni az utóbbi időben, akik nagyjából abban a méretesnek nem nevezhető helységben foglalnak helyet, amit úgy hívnak: szív.

- elegem van, hogy lengyelnek néznek, bár a lengyel lányok szépek, viszont a Brexit óta a terülten amit a jelenlétemmel szennyezek, érzékelhető utálat indult meg a kelet-európai lakosság felé. (A sötétebb bőrűekkel nem mernek kikezdeni, gondolom attól tartanak, hogy az illető reakciója esetleg egy terror támadás formájában nyilvánul meg)

- na pölö ebből is elegem van. Nem akarok együtt élni a félelemmel. Vállalom, hogy békafóbiám van és félek a sötét házban, de amúgy egész normális vagyok. Viszont amikor azt veszem észre magamon, hogy vasárnap a ragyogó napsütést élvezve egy hatalmas parkban összeszorul a gyomrom egy rakás arab láttán, akkor az már birizgálja a komfortzónámat.



-hiányzik valami, amit nem tudok megfogalmazni, hogy mi, de  talán jobb is. Azok voltak életem legszebb szerelmei is, amikor fogalmam sem volt róla, hogy miért szeretem A Férfit, csak azzal voltam tisztában, hogy lábon hordok ki egy infarktust és egy tejbetökkel azonos külsőt veszek fel, ha csak  kiejt egy szót, ami a keresztnevem első betűjével megegyezik...



Na szóval: semmi bődületes okosságot nem tudtam összehozni, nincsen mindent megmondó igazság ebben a bejegyzésben sem. Fogalmam sincs, hogy miért érzem azt, hogy magyar vagyok, csak azt tudom, hogy kockaházakat akarok látni és ablakokból kilógó, élő-nyugdíjas kamerwomanokat magam körül. Nem pedig fejkendős nőket, akik lehajtott fejjel kullognak az emberük mögött, aki úgy mér végig, amiért szűk farmer van rajtam, hogy a legszívesebben lenyomnám az öklömet a torkán. Mondjuk sokkal nem lennék vele előbbre, meg rendes kislánynak neveltek, így csak csendesen megemlékezem magamban az édesanyjáról, és úrilány módjára hámozom is magam tovább a mindent felölelő messzeségbe...



Azt hiszem kiéltem a  multikulturális korszakomat és megelégednék egy kis kuckóval a Balaton partján...mer' nekem az a Riviéra. Világjárók köpködjenek meg, elég volt.
Nyugi kell és rájöttem, hogy tök mindegy hova megyek, vannak dolgok, amik fontos kritériumok ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Ilyen a család, barátok, na legyünk hangzatosak: meg a haza is. Hiába van anyagi biztonság, ha a legfontosabb emberi kapcsolataimat a skype-on meg a face-en keresztül élem ki-be nem beszélve a meg-ről.

Perla új arculatot vesz. Kezdődik a kaland! Elindulni a nulláról otthon :) Egyszer élünk, legyen benne valami giga izgalom, ha már a hálószoba tátong az ürességtől.

Angol pasik, ti folyton csak jönni akartok, én pedig elmenni...Isten veled Anglia, jobb nekem egy olyan országban, ahol legalább a szexben ugyanaz a cél lebeg a szemünk előtt.