Csók Cunciák!

Történelmi pillanathoz érkeztünk Drágáim, történelmihez!

Na jó nem, de manapság divat a drámai felvezetés.

Nyekeregtem a múltkori bejegyzésemben, hogy kitálalom a mocskos hálószoba titkaimat, és szavamon fogtam magam.

Rendben, lehet, hogy nem mocskos, de a a fantáziám élmények híján néha önálló projectbe kezd...

Tehát ott hagytuk abba, hogy dobott Peti egy városi nimfa miatt, és én ezek után elvégeztem az általános iskolát, ahol csak poszter szerelmem volt, de ő annyira ciki, hogy nem adom hozzá a billentyűzetemet. Szerencsére szakközépben képzeletben már jegyben jártam Jim Morrisonnal, és ő helyre hozta az énképemet, amit az említett tini sztár rombolt rommá.

Történetünk főszereplője...nevezzünk engem most Fanninak, az olyan...Fannis. Vidám és múzsai. És én mindig is szerettem volna múzsa lenni,de nagyjából annyira ihlettem meg a férfiakat, mint egy másnapos hortobágyi palacsinta, ami a sárga kavicsos úton esett ki Vera kezéből, miközben a vonatra sietett. Haja finom gyöngyvirág kölni illatot áraszt, melynek rakoncátlan tincseiben még ott simul Ádám gyengéd érintése. Kecsesen fut a vonat felé, cirmos szemében könnyek csillognak, és amint könnyedén felszökken a vonatra, a palacsintát véletlenül kiejti a kezéből. Észre sem veszi, hiszen semmi másra nem koncentrál csak Ádám utolsó mondataira, melynek dallama a szívverésével azonos ritmusban dobog: írni fogok...

Hangsúlyozom a sztoriban én a palacsinta vagyok, akin időközben a termetes Margit néni átvonszolja a szocializmusból megmaradt bőröndjét, mialatt hátra kiabál a negyven kilós férjének, hogy: Bééélaa, gyere már, elmegy a vonat!

Szóval én soha nem voltam az a menő csaj féle. A suliba, ahol a letöltendőmet ültem, zömmel fiúk jártak. A tanárok abszolút reál irányba törték le a szárnyainkat, és én mint lelkes irodalom kedvelő, egyértelmű, hogy ilyen iskolába adtam be a jelentkezési lapomat. Majd egyszer őszintére iszom magam, és ezt is elmesélem. Ne aggódjatok, pár konyak, és fárasztóan megnyílok!

Na, sztori. Ja és a történet száz százalékig valós, csak a neveket változtattam meg.

Fanni minden nap méla undorral ment be az iskolába. Lelke összes létező rezdülésével utálta az iskolát.  Az egész tini kora arról szólt, hogy azt várta, hogy leérettségizik és végre "szabadul". Szörnyű kínokat élt át, ráadásul az osztályba már nem tudom mennyi, de kb. 10lány járt, azok pedig két kategóriába voltak sorolhatóak: menő csajok, és stréberek. A harmadik, kategória nélküli volt Fanni.

A menő csajok közül szerencséjére páran kedvelték, mivel viccesnek találták, hogy a nagyapja kötött pulóverében, szakadt farmerben és ormótlan bakancsban lubickolt a komfort zónája extrém fokon. No konkurencia alapon foglalkoztatták a szentemet. Fanni meg örült, hogy végre nem csak a fejében lévő hangokkal beszélget.

.

Nem volt fiú, aki egyáltalán nőstény számba vegye, nemhogy JÁRNI vele?! Nem zavarta, úgy fogta fel, hogy ő így védekezik a nemi betegségek és a nem kívánatos terhesség ellen.

Aztán egy napon megtörtént a csoda. A csoda pedig egy magas, vállig érő hajú fiú formájában testesült meg. Aki ráadásul nem divatmajom sportcipőben járt! Abszolút mentes volt a márkajelzésektől. Sötét kabátja volt, és az egész jelenség olyan volt, mint egy meg nem értett bölcsészhallgató, aki a kilencvenes évek és a századforduló kusza és buja nászának egyetlen és eltitkolt szerelemgyermeke. Gyönyörű volt, mint a villával ketté vájt omlós szilvásgombóc, melyből a fahéjas-cukros, lila máz a hófehér porcelán tányér peremére folyik...

Gondolhatjátok! Hősnőnk sorsa megpecsételődött: a szerelem úgy verte állcsúcson, mint Józsit a demizsonos bor.

Az egyik menő lány-legyen Zsani- ugyanazon az útvonalon közlekedett, mint Fanni, így jobb híján együtt utaztak egy darabon. A mesebeli herceg meg valahogy mindig felbukkant az út során, amit Fanni egy idő után égi jelként aposztrofált. Egyébként ha Zsani nem mondja neki, hogy a fiú őt nézi, akkor  a lány álmában sem feltételezte volna, hogy ilyen reakciót vált ki a legényből. Aztán teltek-múltak a hónapok és Fanninak rá kellett jönnie, hogy de, ez a fiú bizony rá mosolyog, nem pedig a címlap külsős Zsanira. Milyen csodálatos is volt matek órákon arról ábrándozni, hogy már csak pár óra és végre újra egymásra néznek egy pillanatra... Várni a találkozást, aminek alkalmával semmi különös nem történik a külvilág számára, de Fanniban az egész univerzum megremeg.

Mint mondani szokás: az élet a legjobb forgatókönyvíró.

Történt egyszer, hogy Fanni megismerkedett a szomszédba költöző Katával, és egész jól megértették egymást. Aztán egy napon megbeszélték, hogy Fanni bemegy Kata elé a suliba. Azt hiszem egyértelmű, hogy pont abba a suliba járt A Fiú is.

Fanni ott álldogált és várta Katát, amikor egyszer csak a herceggé kinevezett dalia kilépett a barátaival a kapun. Fanni helyben háromszor újraélesztette magát, miközben azon agyalt, hogy mi van a ha fiú észreveszi és azt gondolja, hogy kinyomozta, hogy hova jár? Az azért vállalhatatlanul ciki, és már majdnem elosont, amikor Kata rákiabált. Fanni gyorsan intett, hogy Kata menjen már oda és szinte elmenekült a tett helyszínéről. Később a buszon persze elmesélte az egészet a barátnőjének, akitől megtudta a fiú nevét. A srác neve hallatán ugyan egy kicsit húzta a száját, de úgy volt vele, hogy azért mert  szülei hülye nevet adtak szegénynek, még lehet normális. Kata mást nem tudott a fiúról, mivel nem egy osztályba jártak, de Fanni így is az egekben szárnyalt az örömtől.

Az események innentől kezdve felgyorsultak.

Másnap a fiú egyeztetett Katával, hogy randit kérjen Fannitól. Akkor még nem volt mobil, meg ilyen bigyók, amiket rendszerint a végbelébe akarok tolni minden egyes köcsögnek, akik velem szembe jönnek az utcán és közben pötyögnek. És nekem jönnek! Nekem jönnek a kis retardált faroktarisznyák! Mer' ugye azonnal de rögtön ki kell posztolni minden egyes nyikorgást az életünkről! Mintha bárkit is érdekelne?! Innen üzenem, hogy még anyátokat is hidegen hagyja, hogy mi a szent retek tombol a csíra kis világotokban!

Na higgadok.

Tehát: randi lebeszélve. A sulitól nem messze egy csodás parkban...hmm mennyország állapot.

Fanni a mai napig emlékszik a srácra.

Mint egy lovag úgy ült a színes falevelekben pompázó parkban a keskeny fapadon, és őt nézte. Csak és kizárólag őt, ahogy esetlenül botorkál felé.

(Remélem az tiszta sor, hogy a főhősnő előző éjszaka nagyjából 3órát volt képes aludni)

Remegő hangon köszön, a fiú mosolyogva biccent és megpaskolja a padot. Fanni tétován mellé csuklik. Pár édes és gyönyörű perc, melyben egyikük sem szólal meg, csak élvezik a pillanatot, hogy végre egymásra találtak. Aztán a lány érzi, hogy a fiú felé fordítja az arcát és őt figyeli. Összeszedi minden bátorságát és ránéz. A kopott-smaragd színű szempár úgy csillog rá a sűrű szempillák alól, hogy a lány ekkor már a nemében sem biztos. És a szája...a duzzadt, élénk piros ajak, mely kéjes csókra csábítóan szétnyílik, hogy az enyhén rekedtes, kölyök, de inkább már férfire hajazó hang utat törjön magának...

A mámor ekkor már a tetőfokán lejti vad táncát, de valami mégis bezavar a képbe. Igen, a látvány nem egyeztethető össze a hallottakkal. Fanni szürkeállománya ismét odadobja a lánynak az elhangozott mondatot.

- Akkor jössz dugni?-

Fanni a mai napig nem tudja, hogy miképp került haza, csak arra, hogy mint akit leöntöttek egy lavór hideg vízzel úgy pattant fel a padról.

Este az ablakban ülve elhatározta, hogy nagyon kisírja magát. De nem tudott. Annyira üresnek érezte magát, hogy képtelen volt egy árva könnycseppet is kicsikarni magából.

Amikor másnap elmesélte Katának és Zsaninak a történteket,  a lányok vegyesen fogadták a hallottakat. Kata egy legyintéssel elintézte a dolgot, mondván: a pasik csak abban különböznek egymástól, hogy az egyik szőke, a másik sötét hajú, Zsani pedig megkérdezte Fannitól, hogy zavarná-e, ha ő randizna a sráccal.

Fannit nem zavarta, Zsani pedig ismételten tapasztaltabb lett.

A rákövetkező két évben a lány mindig az eggyel későbbi busszal ment haza, hogy a fiúval többet véletlenül se találkozzon.

Azóta sem látta, és ez Fanni és Perla szerint is így van jól.