Nyalom az arcotokat Drágáim!

Mi a helyzetek Veletek? Ne is mondjátok, velem is, és nem kicsit!

Na, már többször említettem, hogy amint magam mögött hagyom a szigetelést Perla megkomolyodik, és olyan hangzatos és mély dolgokról fogok írni, mint pl.: minden nap egy új lehetőség; a kövek nem beszélnek; aki éhes, az nem evett stb. Most akkor ezt így ilyen formámban felejtsétek is el, mert úgy döntöttem, hogy minden marad a régiben, apróbb változtatásokkal.

Perla sasszézik tovább a férfi-nő témakörben annyi különbséggel, hogy ezentúl a saját kis csibevirágos életemből fogok meríteni. Remélem el fogjátok bírni annak az áldásnak a súlyát, ami ezáltal a nyakatokba szakadt.

Amúgy azért döntöttem így, mert nemrég azt mondták rám, hogy túl zárkózott vagyok?! Én?

Most azért, mert a face-en egy ismerősöm sincsen, akkor én már zárkózott vagyok?!

Tényleg nincs.

Persze jelölgetnek nem mondom, de a szeretteimmel személyesen, vagy valamilyen technikai vívmányon keresztül beszélgetünk, és velem együtt ők sem az a kategória, akik kiposztolják, hogy mit ettek, hol, mikor, kivel, minek, hányszor, mekkora a pocaklakó, és apuka lézerkardja, amivel a babát bepakolta anyukába stb. Kvázi semmi fontos eseményről nem maradok le. Mi amolyan nyugdíjas közösségi életet élünk a világhálón. Továbbá a face nekem csak arra jó, hogy David Gahan  vagy Colin Firth számára elérhető legyek, mert olyan elfoglaltak a mucikáim, hogy gyakorlatilag onnan tudnak csak nekem írni...Olyan életszerű lenne, nem? "Perla, üzeneted érkezett, feladó David Gahan." Én meg higgadtan visszaírnám neki, hogy: "ma semmiképp sem jó, mert Colin itt van. Csókollak te vadgesztenye!"

Szerintem én most egy kicsit ráborulok a billentyűzetre, hogy telezokogjam a hézagokat, aztán visszajövök.

Na, tehát. Én egy igen jól nevelt családban lógtam ki a sorból, így elhatároztam, hogy engedek a kritikai észrevételnek, és nem rekesztem ki a külvilágot az életemből. Ezért első lépésként Perla kinyílik. A blog innentől kezdve ablak lesz. De utáltam gyerekként azt a műsort.! Nem értettem, hogy miért nem csak mesék vannak a dobozban, kit érdekel Bálint gazda bácsi? Naná, hogy azóta a követője vagyok a már említett kék lagúnában, vagy faluban, nyilvános vizeldében...mikor mi.

Szóval itt az ideje a kitárulkozásnak, innentől kezdve a saját emlékkönyvemből szemezgetek. Aztán majd lesz valami. Az mindig egy biztos terv.

Időrendben haladok, hogy adjak valami keretet is a falra hányt borsómnak, így elmesélem életem első szerelmi kalandját.

Az illető férfit Péternek hívták. Hatalmas kék szemek,  szőke haj, sportos testalkat...Akkor még pont ez a típus volt nálam a fehér ló, szóval rendes idegrohamom volt a legénytől. Őrülten tombolt a love, ráadásul a nővére nagyon jó barátnőm is volt, tehát minden adott volt ahhoz, hogy bátran kijelentsük, hogy mi egy boldog pár vagyunk. Az már külön hab volt a tortán, hogy anyáink is kifejezetten imádták egymást.  De komolyan.

Aztán persze alakultak a dolgok, Peti-mert akkor már becéztem (igen, ilyen bazi kreatív módon)- felhívott hozzájuk. Jujj! Gondolhatjátok. Nagyon könnyen elvörösödök, és biztosra veszem, hogy az akkori arcszínemmel simán felvettek volna a rendőrséghez, mint sziréna.

(Szakáll nélkül. Meg krumpliorr nélkül. Meg ilyen ruha nélkül. Meg törpe nélkül.- a szerk.)

Fülledt nyári délután volt. A redőnyök le voltak húzva a szobában, amire a mai napig világosan emlékszek, annak ellenére, hogy a helységben félhomály volt. Petinek melege volt és levette a pólóját...én jobb híján leültem a parkettára és megpróbáltam úgy viselkedni, mint egy színpadi díva. A szoknyám fodrával babráltam és lélekben felkészültem arra, hogy nővé válok. Peti leült mellém. Engem nézett. Én nem. Ő engem, én még mindig nem. És akkor Peti adott egy puszit az arcomra és a fülembe súgva megkérdezte:

- Vonatozunk?-

A kérdés hallatán, mint egy őrült úgy pattantam fel, Peti utánam, és innentől kezdve már nem is beszélgettünk. A nap hátralévő részében vonatoztunk, és ha Peti anyukája nem jön haza, akkor talán ott töltöm az egész éjszakát.

De ugye a jóból keveset adnak. Miután megjelent az anyós jelölt illedelemesen elköszöntem, és hazaballagtam. Két házzal arrébb laktunk. Olyan mámoros és ábrándos mosollyal az arcomon léptem be a kapun, hogy anyukám megkérdezte mi történt.

- Vonatoztunk Petivel- válaszoltam boldogan, mire anyukám megsimogatta a fejemet.

- Legközelebb vidd át a rakétádat és azzal is játszatok- mondta gyengéd hangon és bekísért  a házba.

A szerelem örökké tartott. Vagyis még két évig, amikor második osztályos lettem és Petiék elköltöztek a városba, ahol felszedett valami menő bigét.

Aztán sok-sok évvel később egyszer véletlenül újra találkoztunk. Addigra Peti már nem volt szőke, de  a szeme még mindig vakítóan kék volt. És naná, hogy könnyesre röhögve tette fel nekem ismét az ominózus kérdést. Én pedig mi mást válaszolhattam volna, mint azt, hogy

- Nem Peti, én már csak rakétákkal játszok-