Na szóval, a helyzet az, hogy nagyjából már mindenki szétanalizálta a tegnapi meccset, így eljött az idő, hogy én is hozzászóljak a témához.

Először is szeretném jelezni, hogy én azon magyarok közé tartozom, aki nem ért sem a focihoz, sem a politikához. Ráadásul nő vagyok, akinek nagyjából most állt össze, hogy mi a nagy büdös franc az a les. Sőt, már volt, hogy előre kiabáltam, hogy les! A szöglet meg a sarok. Majd egyszer azt is megértem. De egyelőre még azon a szinten vagyok, amikor a félidő után hosszú percekre van szükségem ahhoz, hogy tudatosítsam magamban, hogy a két csapat helyet cserélt. Egy szó mint száz: igen, én is azon nők táborát díszítem, akinek a focimeccsben a legizgalmasabb rész az, amikor elhangzik a himnusz, és el lehet dönteni, hogy az aktuális mérkőzésen melyik focistával lenne a legjobb hemperegni a nyirkos pázsiton. (Vagy melyikekkel...)

De! Egy korszak lezárult. Már nem csak a pályán futkosó srácok formás és suhintani való fenekéért őrjöngtem, hanem a magyar csapatért is. Olyannyira, hogy a tegnapi meccs előtt még arcpakolást is feltettem, hogy szép legyek, nem beszélve arról, hogy élt vasaltam a macinacimba, hiszen ünneplőbe öltöztettem a szívemet. 

Tudjuk mi lett a meccs vége, és amúgy sem szeretnék senkit sem fárasztani a  szakszerű véleményem ecsetelésével.

Csak leírom, hogy egy egyszerű, női laikusnak mi jött át a tegnapi férfi küzdelemből. 

Az elején egy kicsit mintha a csapat nem találta volna a helyét, de ezt betudtam annak, hogy az izgalomtól már az első percekben én is kihordtam lábon egy infarktust.

Aztán az elején az a gól, amit mit tudom én melyik belga csavart be (érzitek a szakszó használatomat?) de én teljes szívemből gyűlöltem akkor. (Egy kicsit még most is).

Viszont igyekeztem a rosszban felfedezni a  jót, és arra gondoltam, hogy nem baj, mert még csak az elején vagyunk és néha nem árt egy kis nevelői célzatú fejbekólintás.

Rengeteget vártam a második félidőtől, és meg is kaptam, csak a rossz oldalról. Pedig annyira, de annyira hajtottak a srácaink. Én meg egy idő után már azért imádkoztam, hogy nehogy kapjunk még egy gólt, mert akkor megijedünk és összeomlunk.

A második gólnál már ízes magyarsággal fenyegettem meg nem csak az egész belga csapatot, de még a szövetségi kapitány másod unokatestvérét is. Természetesen helyben letettem a szent esküt, hogy soha többet az életben nem eszek belga csokit, sőt nyílt levelet fogok írni Charles Michel miniszterelnöknek, hogy Karcsi, ez egy kicsit sem volt humoros.

Drukkoltam, szurkoltam, kiabáltam, többször lementem majdnem angol spárgába, amit még most is érzek a széken ülve, de nem érdekelt semmi más, csak a srácok a pályán...

A harmadik gólnál csordult ki a első könnycsepp, a negyediknél pedig már a tenyerembe bömböltem, mint egy randin ott felejtett, kielégítetlen fruska.

Őszintén szólva már nem is fogtam fel mit látok és csak arra emlékszek, hogy a bíró lefújja a meccset, én pedig megsemmisülve azon töprengek, hogy a foci helyett miért nem inkább sakkot nézek?

Sok nekem ennyi izgalom. De az igazi sokk az ma ért, amikor azt hallottam, hogy "megérdemelte a magyar csapat, hogy kikaptak, mert legalább az Orbán most pofára esett".

Engem meg elkapott a gépszíj. És legszívesebben kapásból tömegeket megmozgató beszédet tartottam volna azzal a kérdéssel, hogy "de most mi tényleg egyszer ebben a rohadt életben nem tudunk egyszerűen csak szurkolni a mieinknek, politikát, bőr-, haj-, szemszínt, nemre való hovatartozást félretéve?!" De mivel a kérdést nem tudtam lerövidíteni, így csak a fejemet fogtam. 

Abszolút tisztában vagyok azzal, hogy az ország gazdasági helyzete közel sem tökéletes. És megértem azokat is, akik azt mondják, hogy ide-oda-amoda kéne a pénz. Én mindent megértek, én vagyok a megértés jó édes anyja. De azt képtelen vagyok felfogni, hogy ennyi utálkozás és fröcsögés, hogy képes elférni egyes emberekben.

Nem elég érett az agyam megfejteni a rejtélyt, hogy miért nem tud a magyar ember 90 percen keresztül egyszerűen csak szorítani azoknak az embereknek, akik az ő országáért is rúgják a labdát. Tisztelet a kivételnek, meg akinek nem inge az rá se nézzen!

Miért nem lehet elvonatkoztatni? Nem nagyon, csak egy kicsit. Utána mehet megint a facebookra kiokádni magából a bölcsességeket és az utálkozást.

Miért nem tud ez a magyar nép egyszer, csak egyszer örülni és a dolognak a jó oldalát nézni?

Egyszerűen csak azt, hogy a MAGYAR (aki te is vagy kedves gyűlölködő) csapat kijutott az EB-re és egészen a nyolcaddöntőig jutott (remélem ez a hivatalos neve...)

Miért kell ebbe is belevinni az Orbánt, meg az egészségügyet, meg a szomszéd néni repedt sarkát? Vagy- ismét megértő vagyok- oké, legyen benne! De! Miért nem lehet egy időre elfelejteni, megélni a pillanatot és utána folytatni a moslékolást? Miért nem tud ez a magyar nép boldog lenni? Tényleg agyunkra ment a "sírva vigad a magyar" mondás? Tényleg egy depressziós, mártír, egymást is képtelen elviselni banda vagyunk?

Én EZT nem tudom megérteni. Ezt, hogy miért hagyjuk, hogy ilyen előítéletek terjengjenek rólunk a világűrben. Hogy miért jó nekünk, hogy ilyennek látnak minket, és miért jó egy ilyen csapathoz tartozni, nem pedig egy olyanhoz, amilyen például a magyar válogatott is? Egy olyan csapathoz, akik mertek álmodni egyet és nem foglalkozva a lesajnálkozó és gonoszkodó emberekkel bejutottak az EB-re és kikészítettek egy Ronaldot, akiről az a hír járja, hogy ért a focihoz.

Személy szerint, amit én köszönök a magyar csapatnak, az az, hogy az ő eredményük által ismét rájöttem arra, hogy ha az ember hisz önmagában, akkor nem létezik számára lehetetlen és az egyszerű macinaciról hirtelen már nem érdekes, hogy nem menő, meg nem trendi, mert megszűnik minden felesleges külcsín és semmi más nem számít, csak az a szív, ami a viselőjében dobban. 

Köszönöm, srácok, hogy fejbe kólintottatok és megmutattátok, hogy mi az a magyar virtus!