A napokban összehozott az a drága jó sors egy szupernővel. Na nem olyan felállásra kell gondolni, ami elég sok férfinak tetszik nő és nő között, hanem csak egy szimpla beszélgetést kell érteni alatta. Jó, ez túlzás, mert a végtelennek tűnő fél óra, amit vele töltöttem azzal telt, hogy ő beszélt én pedig kínomban a szénsavmentes ásványvízben számoltam a buborékokat...

Végighallgattam a szuper férjéről, gyerekéről kutyájáról, macskájáról, hibiszkuszáról való áradatát, üveges tekintettel bámultam a telefonjában lévő képeket, melyeken keresztül bemutatta az "amerikai álom" életüket, és közben azon gondolkodtam, hogy ő most tényleg ilyen szuperül boldog vagy ennyire csőberekedt látókörrel van megáldva?

Hazafelé tartva nem egy hasonló szupernőn akadt meg a szemem és így jutottam el ahhoz az egyszerű kérdéshez, hogy: léteznek még átlagos nők? Rajtam kívül, persze.

Él még ezen a bolygón olyan nő, aki nem tökéletes facebook barátnő, anya, kedves, feleség, szerető, szingli stb. hanem szimplán egy átlagos nő nemű lény? Akinek mondjuk időnként állatira nincsen kedve kitakarítani, főzni, szeretkezni, lefutni 30 kört a háztömb körül, hogy olyan teste legyen, mint Rubint Rékának és Norbinak...egyszerre? Aki ha nyaralni megy, akkor nem jelentkezik be sehonnan és nem posztolja ki, hogy milyen szuperül érzi magát Középsőszentbattyánban? Aki a nászútján a nászútját tölti  és semmilyen dokumentációval nem tudatja, hogy a  szuper Nyuszója milyen állatira sokáig bírja? Aki a várandósságát intim élményként éli meg, és nem tolja a többiek arcába a még fel sem sírt szuper pocaklakójának a képét? Aki nem igyekszik betegesen és szánalmasan azt a látszatot kelteni, hogy minden abszolút rendben van az életével? Nemhogy rendben, hanem szuperül...

Igen-igen, tudom jól, hogy ez egy felszínes élet bemutatása, és ezek az emberek rendszerint el akarják hitetni a külső szemlélővel, hogy mennyire elképesztően boldogok  a tökéletes, csillámokban gazdag, takony szerű sziruppal lehányt kis világukban, de ez az illúziókeltés akkor is működik.

Működik, mert ha ennek az ellenkezője lenne, akkor a plasztikai sebészek egy ukrán kiskocsmában max. A halál és a pingvint elemezhetnék, nem pedig a hozzájuk betérő nőknek a bőrszerkezetét.

Tömkelegével gyártjuk a szupernőket. És most nem a média luxusprostijairól beszélek, akiket glamour modellként és egyéb celeb hölgyeményként próbálnak bezabáltatni velünk, miközben nyílt titok, hogy ezek a lányok pénzért cserébe bárki után megtörlik a szájukat. Nem róluk van szó, hanem mondjuk a szomszéd faluban élő Jolánkáról, aki nem rest a szuper életének minden egyes szuper pillanatát megörökíteni és feltenni a világhálóra.

Miért akarunk ennyire szuperek lenni?

Tökéletesen jól tudjuk, sőt, ordít belül a hang, hogy "de olyan nem létezik, hogy amikor egy nő leül, akkor a hasán ne legyen redő", mégis ki ez a sok Ms. Retusa?! Félreértés ne essék. Nem vagyok elhízva, mielőtt egy olyan rádiós szól be, akinek a sérója már a '80-as években is ultra ciki volt. Átlagos testalkatú, átlagos életet élő, átlagos nő vagyok. Aki időnként szeret megenni egy akkora süteményt, hogy a másik felét Kyösti Mäkimattila tartja Finnországban. Aki futás után foltokban vörösödik ki, és ezáltal szemkárosodást okoz a kinézetével. Aki reggel kócosan és álmos fejjel ébred, a haja az esőben vizes lesz, dögmelegben a sminkje elfolyik, ha nevet, akkor ráncok keletkeznek az arcán, ha lefekszik akkor a testére hat a gravitáció, és olyan is elő szokott vele fordulni, hogy betörik a körme...durva, mi?

Tudom, hogy ezek abszolút átlagos dolgok, és tudom, hogy rajtam kívül a nagy többség pontosan ugyanilyen, de akkor mégis miért asszisztálunk ennek a sok harcos-amazon-trendi-menő szupermacának ahhoz, hogy pl. egy vasárnapi ebéd elfogyasztása után beinduljon a lelkiismeret furdalás és egy ótvar vágási hízónak érezzük magunkat a bűntudattól? Aki ráadásul akkora szemét, hogy az étkezést követően nem is mosogat el rögtön, sőt még ahhoz sincsen kedve, hogy este elmenjen edzeni a méregdrága full szexi cicagatyájában (meg mondjuk nincs is neki olyan, csak a hagyományos márka jelzés nélküli).

Miért van az, hogy az emberek nagy része egy elérhetetlen és megvalósíthatatlan szuper életet akar magának?

A választ nem tudom, mert nesze nekem, átlagos vagyok...

Nem pedig szupercsaj, aki minden egyes képen "véletlenül" úgy pózol, hogy látszódjon a betonkemény segge; nem szuper szingli, aki a nagy önmegvalósítása közben félúton elhagyta az érzelmeit; nem szuper anyuka, akinek a gyereke már 6 hetes korában eredeti nyelven olvassa a József és testvéreit; nem szuper értelmiségi, aki annyira értelmiségi, hogy egy fergeteges házibulin is a neofreudiánus irányzatokról társalog; nem szuper elvont művészlélek, aki állítása szerint még életében nem kapcsolta be a tévét; nem szuper spirituális javasasszony, aki annyira meg van világosodva, hogy helyben üli meg a táltost meg a lovát, és ráadásul közel sem az a szupernő, aki eme kategóriákba egyszerre besorolható, mindenkinél mindent jobban tudó istennő.

Ez van, nem lehet mindenki szupernő, de talán nem is olyan nagy tragédia, mert  ha hibázok legalább senki nem róhat semmit a szememre, nem beszélve arról, hogy egy esetleges meteor becsapódásakor batman nem fog velem számolni a világmegmentési projectben. Ezek után ha jobban belegondolok az átlagosságom egy égi ajándék, és ennél kevés jobb dolog történhet velem az életben...