"Nem létezik olyan ember, akit még ne csaltak volna meg, vagy ő maga ne lépett volna félre"

Ezt a +12 karikás filmbe illő mondatot egy kedves, bár kissé szórakozott tanártól hallottam. Voltam vagy 20éves és abszolút felháborított, hogy a neves docens nem hisz az örök és tiszta szerelemben. (Igen, az még az az időszakom volt, amikor a megcsalás csak fogalomként volt része az életemnek)

Azt vettem észre, hogy manapság a megcsalás már nem számít olyan embertelenül nagy bűnnek (európai viszonylatban...) Sőt egyes szakemberek szerint egy ellaposodott kapcsolat esetén, ha a felek kölcsönösen megengedik a másiknak a  félrelépést, akkor annak kifejezetten jótékony hatása van.

Oké, de mi van akkor ha a játékszabály csak az "örök hűséget" tartalmazza, és mégis félreélvezés csúszik be a családi vagyis facebook-os fotóalbumba?
"Akkor az van, hogy aki megcsalt, az jogosan tette. Te pedig jelentkezz Raszkolnyikovhoz, hogy a hullád felett tovább nyugtassa magát, miszerint vannak olyan helyzetek, amikor bizonyos embereket ki kell rakni ebből a buliból"

Nem, nem saját gondolat. A témával kapcsolatban egy férfi társaság nézőpontját szeretném Veletek megosztani. Nekem kicsit erős, de majd beleépítem a "nyekergő lelkem kigyúrása" elnevezésű edzéstervembe, és átadom magam a személyiségfejlesztés okozta bizsergető kéjmámornak...(kinek mi jut, na?!)

Induljon a móka!

"Az összes siránkozó puhapöcs és fapina kösse fel magát, ha a megcsalás után nem saját magában keresi a hibát" kezd bele roppant érzékletesen és lényegre törően egy önmagát- szerényen- nőbálványként aposztrofáló menő értelmiségi, mire a többiek helyeslően bólogatnak.

Merthogy a társaság résztvevői szerint mindenki a saját sorsának a kovácsa, és ha valami félresiklik az életünkben-történetesen megcsal a pasink- akkor hiába röhejesen egyszerű a másikat hibáztatni, valójában egyesegyedül saját magunkat okolhatjuk. És miért? Lányok, figyeljetek! A férfiak ezért tolják bele a fa..kardocskájukat egy másik nőbe is:

"mert miután megszerezted a pasit, elhagyod magad, és cseszel arra, hogy pl. használd a testeden a borotvádat. Aztán csodálkozol, hogy a lábad közt heverő bozontos '80-as éveket idéző hangulat láttán a pasid inkább bezabál egy csomag chipset az orális élmény elérése érdekében, mintsem hozzádnyúljon. Nagyon kevés nő marad meg ugyanolyan igényesnek, mint a kapcsolat elején, ha ráadásul még szül is, na akkor utána jönnek a kifogások, hogy miért nem képes lefogyni, ahelyett, hogy beismerné, hogy a gyerek csak egy klassz ürügy ahhoz, hogy az igazi önmaga lehessen: egy igénytelen liba, aki parasztvakítást végzett, amikor behálózta a pasiját"

"mert állandóan siránkozol a múltadon, a jeleneden, a jövődön, a Szulejmánon,  vagy egyszerre mindegyiken ahelyett, hogy lazulnál egyet és inkább a pasid cerkáján pörögnél.  Lehetnek rossz periódusaid, de a nők nagy százalékának fogalmuk sincsen arról, hogy mikor kell abbahagyni a rinyálást"

"mert egy genetikai hulladék vagy, hogy nem vágod már az elején, hogy a bugyi leolvasztó pillantás mögött egy eltorzult görcs lakik, aki éppen rajtad akarja kompenzálni a lelki nyomorát. Ha egy ilyen pasival leállsz, akkor mégis mit sírsz ha megcsalnak?"

"mert a személyiséged még az előző életedben megrekedt és képtelen vagy egy felnőtt kapcsolatot teremteni, kvázi te magad keresed azt, hogy porig alázzanak"

"mert egy gyöknulla vagy és a figyelemfelkeltésnek azt a módját választod, hogy sorozatosan olyan pasikat halászol ki magadnak, akikről pontosan jól tudod, hogy meg fognak csalni, és utána te lehetsz a szegény áldozat a szintén agyhalott barátnőid előtt"

"mert egész egyszerűen egy lúzer vagy, akit a szülei távolból sem terveztek meg, vagyis te vagy az, akivel minden szar megtörténik"  és ekkor a főszónok Puzsér Róbert extázis-fröcsögés színvonalát messzemenőkig túlszárnyalva, önmagát istenné avatva az i-re rátevén a pontot így szólt: "akit megcsalnak, az ennyit érdemel az élettől"

És itt szálltam ki a beszélgetés akarom mondani hallgatásból, mert bár valamilyen szinten egyet értek azzal, hogy a megcsalás mindig kéttényezős, de... Életem során már megtapasztaltam azt az érzést, amikor kiderül, hogy beborult, vagyis azt, hogy a kedvesem másban élte meg az önmegvalósítás organikus izgalmát.  Igen, én tehetek róla, mert bizalmat szavaztam egy emberi lénynek. Mert akármilyen közhelyes, de fiatal voltam és még hittem a szavak tartalmában. Mert olyan régimódi elveket pakoltam a tarisznyámba, hogy tiszteljem a társam, bízzak meg benne stb.

Nos, ha annak fényében vizsgálom meg a megcsalásom okát, hogy én tehetek arról, hogy átvertek, mert bizalmat szavaztam a társamnak, akkor mégis mi a helyes viszonyulás a másikhoz egy párkapcsolatban? A kezdetektől azt kódoljam magamba, hogy bármikor átverhetnek? Persze így is működhet a dolog, de akkor hol van a híres szárnyalás, amit az ember a szerelem berobbanásakor megtapasztal? Hogy lehet úgy szárnyalni, hogy közben a kezem az ejtőernyő kioldó zsinórján van?

Vagy rendesen csinálok valamit, vagy nem. Képtelen vagyok elképzelni, hogy egy olyan kapcsolatban éljek, amiben a bizalom nem az egyik legfontosabb alapkő.

Belegondolni is több, mint aggasztó, hogy bizonyos férfiak szerint ezzel a hozzáállással csak arra lennék jó, hogy Raszkolnyikov a tette alól az én hullám által mentse fel önmagát...