perla

Magánrendelés extrákkal



Bizsergetős pénteket aranyalmáim!

A múltkori bejegyzésem kicsit nyálverésesre sikeredett. Tudjátok amiben azt ecseteltem, hogy egyszer egy politikus meg akart venni magának feleségnek engem magam magának...ha már blogot írok, akkor figyeljek a helyes megfogalmazásra ugyebár.

Na, aztán úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy a kevésbé vállalható kalandjaimat is megosszam Veletek. Hála az égnek abból sokkal több van. Hála...Tulajdonképpen ha őszinte akarok lenni, akkor el kell ismernem, hogy szinte csak cikis sztorik szerepelnek az étlapomon. Kivéve azokat, amik Róla meg Róla ill. Róla szólnak. Nem sok ilyen van, de azokba mind beledöglöttem, és a mai napig imádom az egész, mocskos bandát. Szerintem életem végéig így maradok...Kevés Férfit szerettem, de Ők megmaradnak kicsiny szívem legelrejtetettebb fiókjában, még akkor is, ha én zártam le Vele. Még szerencse, hogy kicsit sem kanyarodtam el attól a históriától, amiért leültem a laptop elé.

​Kezdjük.

Anno egyszer, amikor még mindig abban a román teleregény szerű kapcsolatban éltem túl a mindennapjaimat, megismertem egy dokit. Kínzások alatt is vállalom, hogy a katonai egyenruha az abszolút fétisem. Egyik titkos és beteges vágyam az, hogy egyszer rám töri az ajtót egy ...mi a nevük...alakulat? Na mindegy, szóval egyenruhás srácok berúgják az ajtót miközben azt ordítják, hogy Perla, falhoz, ne ellenkezz, csak hagyd, hogy megtörténjen! És persze mindegyiknek olyan szúrós és mégis tűzben izzó tekintete van, mint egy orosz balett táncosnak, akinek három számmal kisebb naciba kellett belepréselnie a farkát. Vénségemre, amikor már minden mindegy lesz, elkövetek valami törvénybeütközőt, hogy átéljem a dreams come true állapotot. Igaz kétlem, hogy azoknak a szexi állatoknak pont az én akkor már "amennyi alkatrész, annyi felé folyik" testemre támad majd gusztusuk, de a remény éri be a legkevesebbel...Szóval egyenruhás srácok vigyázzatok! Eddig amit igazán merni akartam, megkaptam.

Szóval nálam bejövős az egyenruha.

Témára rácsüccsenve: doki. Doki fehérben. Doki fehér orvosi gatyában...doki hátsója fehér, orvosi gatyában. Doki hátsója fehér, orvosi gatyában több, mint paskolni való. Célszemély lefigyelve, program beindul: késztetés érzése annak irányában, hogy a tenyeremet ráhelyezzem, majd az ujjaimat egymástól eltávolítva, lassan, óvatosan egy markáns, szorító mozdulatban egyesítsem az élményt, melyet a kívánatos alváz érintése szabadít fel a bal pitvaromban.

Az égiek szeretnek, mivel az említett doki kezelésére szorultam.

A doktor bácsi mialatt a kezemet fogta, arról érdeklődött, hogy miképp sikerült megharapnia egy macskának. Én persze készségesen válaszoltam és igyekeztem nem tudomást venni a bunkó asszisztens nőről, aki gúnyosan vigyorgott az események felvázolásán, mely kimerült abban, hogy: "a beragadt farkát próbáltam kihúzni egy szűk résből". Mondjuk elismerem, hogy ez a mondat kissé furcsán hangzik, de szerencsére a doktor úr abszolút állatvédőként reagálta le a hallottakat, és röhögés helyett inkább arról érdeklődött, hogy mi lett a macska további sorsa. Mondtam, hogy sajnos elszaladt, aztán együtt keseregtünk, hogy milyen borzasztó, hogy a sok f@szparaszt miatt ennyi kóbor állat van. Közben a kezem még mindig abban a cirógatóan meleg és nagy tenyérben pihent...

A tetanuszt nem úsztam meg, pedig nagyon szerettem volna, bár ha azt mondja, hogy helyben élve boncolást végez rajtam, annak is örömest alávetettem volna magam. Ekkor már a minden mindegy, csak érj hozzám, és lehetőleg kurvára fájjon fázisban voltam.

Este az ágyban forgolódva persze csak rá gondoltam. Meg mondjuk átfutott az is agyamon, hogy a párom mostanában mennyit túlórázik, de ezt a fejezetet hamar átlapoztam, mert sokkal kényelmesebben aludtam nélküle.

A doki mosolyát felidézve az aurám még másnap is élénk pinkbe váltott át, így gondolhatjátok, hogy amikor reggel a konyhába kilépve a kedves páromat ráborulva az asztallapra megpillantottam, milyen ambivalens érzések kerítettek a hatalmukba.

Ne kérdezzétek miért voltunk együtt. Se gyerek, se hitel, se közös világnézet nem kötött össze minket. Maradjunk annyiban, hogy az ember fiatalon sok marhaságot csinál. Én a drog helyett inkább egy érzelemmentes kapcsolatban elégítettem ki az extrém kalandok iránti szenvedélyemet.

Azért érdekes, hogy soha annyi fickó nem akart megközelíteni, mint abban az időintervallumban, amikor abban a groteszk kapcsolatban éltem. Talán érezték, hogy a nő lélekben egyedül van, vagy ne legyek ennyire romantikus: érezték, hogy a nő akkor részesül jó szexben, amikor egy kereskedelmi csatorna műveltségi műsort sugároz.

Tehát dokira visszatérve. Mint az amcsi romcsi filmekben: a tag megkeresett a munkahelyemen! Amikor megláttam akkor ugrott be, hogy vizsgálat közben mintegy mellékesen megkérdezte tőlem, hogy merre dolgozom, én meg jól nevelt lányhoz illőn elárultam.

Jaj az a pillanat! Ott állt előttem az a test. Ráadásul civilben is olyan volt, mint egy minőségi bonbon, aminek a darabjait még senki nem rágta meg. Semmi másra nem vágytam csak arra, hogy az ízlelőbimbóim kényeztetése alatt szétolvadjon a kéjtől kínzó mámoros végtelenségében.

- Hogy szolgál az egészsége?- kérdezte azon a karcos-bizsergető hangján

Kész, bumm, rögtön beugrott Mr. Darcy, amikor vizes ingben Lizzy családja felől érdeklődött. Helyben meghaltam vagy tizenegyszer.

Most figyeljetek: az illető úr miután megnyugodott, hogy jó egészségnek örvendek, megemlítette, hogy az egyik nagyon jó barátja asszisztens nőt keres hétvégi műszakra. Szuper, hányok a vértől, felfordul a gyomrom ha tűt látok, abszolút nekem találták ki a melót. Amúgy is, van munkám, most akkor heee?

De ez a munka engem boldoggá tenne- érvelt a doktor bácsi. Mert egy állatorvos az ürge, és adjak a dolognak egy esélyt. Aztán mellesleg megkérdezte, hogy meddig dolgozom, és utána nem-e iszunk meg egy bambit valahol. Gondoltam miért ne, és azzal nyugtattam magam, hogy ez egy munkamegbeszélés, a páromról meg amúgy sem sokat tudok mostanában, vágjunk bele.

Elvitt egy flancos étterembe, konkrétan a város egyik legpuccosabb éttermébe. Hurrá, megint a köreimben mozgok...

Megbocsájtottam neki, mivel számára ez természetes közeg volt. A pincérekkel lazán eldiskurált, én meg tologattam ide-oda a nem tudom milyen fantázianévvel ellátott biszbaszokat a tányéromon.

Ennek ellenére csodásan sikerült az este, és az autóban kuporogva már azt fogalmaztam, hogy miképp közöljem a párommal, hogy menjünk szét, mert amúgy is egyáltalán minek élünk együtt?!

A ház előtt leállította a motort és a kezébe vette a kezemet...szent retek, szívem a számban, vagy a torkomban, nem tudom, hogy hol volt, de nem a helyén, az tuti. Pár hosszú és végtelennek tűnő másodpercig simogatta, majd illedelemesen jó éjt-et kívánt és elköszönt.

Kirobbanó boldogságomból adódóan a lelkem a Voyager-1-es űrszondán landolt. Végre egy igazi úriember, aki nem esik nekem, aki finom, de mégis huncut a tekintete, és aki-reményeim szerint- olyan karakán módon fog a hátamra fektetni, hogy attól még az ágybetétnek is orgazmusa lesz.

Másnap ismét értem jött, és megint együtt töltöttük az estét. Ezúttal sem ért hozzám. Megbeszéltük, hogy hétvégén bemutat a barátjának. Az állatdokinak. Azt hiszem három centivel a föld felett lépdeltem utána, amikor bementem a rendelőbe. Fel sem tűnt, hogy rajtunk kívül senki nincs ott. Szépen bemutatott a barátjának, váltottunk pár szót egymással, majd az állatorvos úr kérte, hogy tipegjek oda a számítógéphez, hogy mutasson valamit.

Hát szó mi szó gyerekek, mutatott.

Kedves és szőrös kis állatok képeire számítottam, és ha nagyon ki akarom forgatni a szavakat el kell, hogy ismerjem, hogy morbid értelemben véve, tulajdonképpen azok díszelegtek a monitoron.

Ja: két szőrös, meg egy csupasz felállásban. Kétszer kellett megnéznem, hogy egyszer elhiggyem, hogy a videóban három ember szerepel, és nem egy pucér csaj, akiből itt-ott kinőtt két pasi.

- Mit szólsz ehhez?- kérdezi az állatdoki

- Ez most valami anatómiai kérdés?- hebegem gyámoltalanul, de a kaján vigyor láttán megvilágosodok.

Bátortalanul nézek a pár perce még úriemberként istenített doktor bácsimra, aki nyeglén rákönyököl az asztalra, felemeli az államat és felteszi a kérdést.

- Na, akkor felfekszel a vizsgálóasztalra?-

Lehet, hogy beteges, de szerencsétlen anyukám szavai villantak be: Mer' veled mindig történik valami!

A következő néhány percben összegereblyéztem a szavakat a fejemben, majd megkérdeztem, hogy érintetlenül elhagyhatom-e a vizsgálót. A két férfi felháborodva és értetlenül bámult rám.

- Mégis minek tartasz te minket?-a doki kérdés hallatán odasompolyogtam az ajtóhoz, és a csalódottságomat nem leplezve ennyit feleltem:

- Férfiaknak. De tévedtem-

Este elmeséltem a lányoknak, persze egyik sem hitte el. Neeeem, ilyen nincs, biztos csak szívattak stb. Na igen, gyorsan felismertem, hogy a csapatból mindig én lógok ki.  Aztán megkérdezték, hogy mi a neve, én elárultam, mire az egyik lány felkiáltott.

- Basszus a kislánya abba az oviba jár, ahova a nővérem fia is- ez még hiányzott ahhoz, hogy megrendeljem a konyakot.

- Kísérőt?- a pincér udvarias kérdése volt az i betűn a pont.

- Nem hallottad mit kértem? Konyakot! Miért gondolod, hogy egy nőnek feltétlenül szüksége van kísérőre?- mire kimondtam, már elsüllyedtem. Megsemmisülve kértem bocsánatot. A srác rendes volt, legyintett és hozott egy dupla konyakot.

- Nem érdekel ha sértésnek veszi, de én fizetem- mondta, miközben letette elém. A lányok persze helyben elolvadtak, hogy milyen fantasztikus úriember, és remek pincér.

- Oh ez csak mellékes- szabadkozott a tüsire nyírt hajú - Az orvosira járok, és kell a pénz-

Mire a mondat végére ért, már fel is hajtottam az italt, és köszönés nélkül távoztam.

Pitsába, megint nem lett a szőke lovas hercegből semmi.

Aki nem hiszi, járjon velem.

Tovább
0

a plátói szerelem sötét oldala



Csók Cunciák!

Történelmi pillanathoz érkeztünk Drágáim, történelmihez!

Na jó nem, de manapság divat a drámai felvezetés.

Nyekeregtem a múltkori bejegyzésemben, hogy kitálalom a mocskos hálószoba titkaimat, és szavamon fogtam magam.

Rendben, lehet, hogy nem mocskos, de a a fantáziám élmények híján néha önálló projectbe kezd...

Tehát ott hagytuk abba, hogy dobott Peti egy városi nimfa miatt, és én ezek után elvégeztem az általános iskolát, ahol csak poszter szerelmem volt, de ő annyira ciki, hogy nem adom hozzá a billentyűzetemet. Szerencsére szakközépben képzeletben már jegyben jártam Jim Morrisonnal, és ő helyre hozta az énképemet, amit az említett tini sztár rombolt rommá.

Történetünk főszereplője...nevezzünk engem most Fanninak, az olyan...Fannis. Vidám és múzsai. És én mindig is szerettem volna múzsa lenni,de nagyjából annyira ihlettem meg a férfiakat, mint egy másnapos hortobágyi palacsinta, ami a sárga kavicsos úton esett ki Vera kezéből, miközben a vonatra sietett. Haja finom gyöngyvirág kölni illatot áraszt, melynek rakoncátlan tincseiben még ott simul Ádám gyengéd érintése. Kecsesen fut a vonat felé, cirmos szemében könnyek csillognak, és amint könnyedén felszökken a vonatra, a palacsintát véletlenül kiejti a kezéből. Észre sem veszi, hiszen semmi másra nem koncentrál csak Ádám utolsó mondataira, melynek dallama a szívverésével azonos ritmusban dobog: írni fogok...

Hangsúlyozom a sztoriban én a palacsinta vagyok, akin időközben a termetes Margit néni átvonszolja a szocializmusból megmaradt bőröndjét, mialatt hátra kiabál a negyven kilós férjének, hogy: Bééélaa, gyere már, elmegy a vonat!

Szóval én soha nem voltam az a menő csaj féle. A suliba, ahol a letöltendőmet ültem, zömmel fiúk jártak. A tanárok abszolút reál irányba törték le a szárnyainkat, és én mint lelkes irodalom kedvelő, egyértelmű, hogy ilyen iskolába adtam be a jelentkezési lapomat. Majd egyszer őszintére iszom magam, és ezt is elmesélem. Ne aggódjatok, pár konyak, és fárasztóan megnyílok!

Na, sztori. Ja és a történet száz százalékig valós, csak a neveket változtattam meg.

Fanni minden nap méla undorral ment be az iskolába. Lelke összes létező rezdülésével utálta az iskolát.  Az egész tini kora arról szólt, hogy azt várta, hogy leérettségizik és végre "szabadul". Szörnyű kínokat élt át, ráadásul az osztályba már nem tudom mennyi, de kb. 10lány járt, azok pedig két kategóriába voltak sorolhatóak: menő csajok, és stréberek. A harmadik, kategória nélküli volt Fanni.

A menő csajok közül szerencséjére páran kedvelték, mivel viccesnek találták, hogy a nagyapja kötött pulóverében, szakadt farmerben és ormótlan bakancsban lubickolt a komfort zónája extrém fokon. No konkurencia alapon foglalkoztatták a szentemet. Fanni meg örült, hogy végre nem csak a fejében lévő hangokkal beszélget.

.

Nem volt fiú, aki egyáltalán nőstény számba vegye, nemhogy JÁRNI vele?! Nem zavarta, úgy fogta fel, hogy ő így védekezik a nemi betegségek és a nem kívánatos terhesség ellen.

Aztán egy napon megtörtént a csoda. A csoda pedig egy magas, vállig érő hajú fiú formájában testesült meg. Aki ráadásul nem divatmajom sportcipőben járt! Abszolút mentes volt a márkajelzésektől. Sötét kabátja volt, és az egész jelenség olyan volt, mint egy meg nem értett bölcsészhallgató, aki a kilencvenes évek és a századforduló kusza és buja nászának egyetlen és eltitkolt szerelemgyermeke. Gyönyörű volt, mint a villával ketté vájt omlós szilvásgombóc, melyből a fahéjas-cukros, lila máz a hófehér porcelán tányér peremére folyik...

Gondolhatjátok! Hősnőnk sorsa megpecsételődött: a szerelem úgy verte állcsúcson, mint Józsit a demizsonos bor.

Az egyik menő lány-legyen Zsani- ugyanazon az útvonalon közlekedett, mint Fanni, így jobb híján együtt utaztak egy darabon. A mesebeli herceg meg valahogy mindig felbukkant az út során, amit Fanni egy idő után égi jelként aposztrofált. Egyébként ha Zsani nem mondja neki, hogy a fiú őt nézi, akkor  a lány álmában sem feltételezte volna, hogy ilyen reakciót vált ki a legényből. Aztán teltek-múltak a hónapok és Fanninak rá kellett jönnie, hogy de, ez a fiú bizony rá mosolyog, nem pedig a címlap külsős Zsanira. Milyen csodálatos is volt matek órákon arról ábrándozni, hogy már csak pár óra és végre újra egymásra néznek egy pillanatra... Várni a találkozást, aminek alkalmával semmi különös nem történik a külvilág számára, de Fanniban az egész univerzum megremeg.

Mint mondani szokás: az élet a legjobb forgatókönyvíró.

Történt egyszer, hogy Fanni megismerkedett a szomszédba költöző Katával, és egész jól megértették egymást. Aztán egy napon megbeszélték, hogy Fanni bemegy Kata elé a suliba. Azt hiszem egyértelmű, hogy pont abba a suliba járt A Fiú is.

Fanni ott álldogált és várta Katát, amikor egyszer csak a herceggé kinevezett dalia kilépett a barátaival a kapun. Fanni helyben háromszor újraélesztette magát, miközben azon agyalt, hogy mi van a ha fiú észreveszi és azt gondolja, hogy kinyomozta, hogy hova jár? Az azért vállalhatatlanul ciki, és már majdnem elosont, amikor Kata rákiabált. Fanni gyorsan intett, hogy Kata menjen már oda és szinte elmenekült a tett helyszínéről. Később a buszon persze elmesélte az egészet a barátnőjének, akitől megtudta a fiú nevét. A srác neve hallatán ugyan egy kicsit húzta a száját, de úgy volt vele, hogy azért mert  szülei hülye nevet adtak szegénynek, még lehet normális. Kata mást nem tudott a fiúról, mivel nem egy osztályba jártak, de Fanni így is az egekben szárnyalt az örömtől.

Az események innentől kezdve felgyorsultak.

Másnap a fiú egyeztetett Katával, hogy randit kérjen Fannitól. Akkor még nem volt mobil, meg ilyen bigyók, amiket rendszerint a végbelébe akarok tolni minden egyes köcsögnek, akik velem szembe jönnek az utcán és közben pötyögnek. És nekem jönnek! Nekem jönnek a kis retardált faroktarisznyák! Mer' ugye azonnal de rögtön ki kell posztolni minden egyes nyikorgást az életünkről! Mintha bárkit is érdekelne?! Innen üzenem, hogy még anyátokat is hidegen hagyja, hogy mi a szent retek tombol a csíra kis világotokban!

Na higgadok.

Tehát: randi lebeszélve. A sulitól nem messze egy csodás parkban...hmm mennyország állapot.

Fanni a mai napig emlékszik a srácra.

Mint egy lovag úgy ült a színes falevelekben pompázó parkban a keskeny fapadon, és őt nézte. Csak és kizárólag őt, ahogy esetlenül botorkál felé.

(Remélem az tiszta sor, hogy a főhősnő előző éjszaka nagyjából 3órát volt képes aludni)

Remegő hangon köszön, a fiú mosolyogva biccent és megpaskolja a padot. Fanni tétován mellé csuklik. Pár édes és gyönyörű perc, melyben egyikük sem szólal meg, csak élvezik a pillanatot, hogy végre egymásra találtak. Aztán a lány érzi, hogy a fiú felé fordítja az arcát és őt figyeli. Összeszedi minden bátorságát és ránéz. A kopott-smaragd színű szempár úgy csillog rá a sűrű szempillák alól, hogy a lány ekkor már a nemében sem biztos. És a szája...a duzzadt, élénk piros ajak, mely kéjes csókra csábítóan szétnyílik, hogy az enyhén rekedtes, kölyök, de inkább már férfire hajazó hang utat törjön magának...

A mámor ekkor már a tetőfokán lejti vad táncát, de valami mégis bezavar a képbe. Igen, a látvány nem egyeztethető össze a hallottakkal. Fanni szürkeállománya ismét odadobja a lánynak az elhangozott mondatot.

- Akkor jössz dugni?-

Fanni a mai napig nem tudja, hogy miképp került haza, csak arra, hogy mint akit leöntöttek egy lavór hideg vízzel úgy pattant fel a padról.

Este az ablakban ülve elhatározta, hogy nagyon kisírja magát. De nem tudott. Annyira üresnek érezte magát, hogy képtelen volt egy árva könnycseppet is kicsikarni magából.

Amikor másnap elmesélte Katának és Zsaninak a történteket,  a lányok vegyesen fogadták a hallottakat. Kata egy legyintéssel elintézte a dolgot, mondván: a pasik csak abban különböznek egymástól, hogy az egyik szőke, a másik sötét hajú, Zsani pedig megkérdezte Fannitól, hogy zavarná-e, ha ő randizna a sráccal.

Fannit nem zavarta, Zsani pedig ismételten tapasztaltabb lett.

A rákövetkező két évben a lány mindig az eggyel későbbi busszal ment haza, hogy a fiúval többet véletlenül se találkozzon.

Azóta sem látta, és ez Fanni és Perla szerint is így van jól.

Tovább
0

Az első férfi az életemben



Nyalom az arcotokat Drágáim!

Mi a helyzetek Veletek? Ne is mondjátok, velem is, és nem kicsit!

Na, már többször említettem, hogy amint magam mögött hagyom a szigetelést Perla megkomolyodik, és olyan hangzatos és mély dolgokról fogok írni, mint pl.: minden nap egy új lehetőség; a kövek nem beszélnek; aki éhes, az nem evett stb. Most akkor ezt így ilyen formámban felejtsétek is el, mert úgy döntöttem, hogy minden marad a régiben, apróbb változtatásokkal.

Perla sasszézik tovább a férfi-nő témakörben annyi különbséggel, hogy ezentúl a saját kis csibevirágos életemből fogok meríteni. Remélem el fogjátok bírni annak az áldásnak a súlyát, ami ezáltal a nyakatokba szakadt.

Amúgy azért döntöttem így, mert nemrég azt mondták rám, hogy túl zárkózott vagyok?! Én?

Most azért, mert a face-en egy ismerősöm sincsen, akkor én már zárkózott vagyok?!

Tényleg nincs.

Persze jelölgetnek nem mondom, de a szeretteimmel személyesen, vagy valamilyen technikai vívmányon keresztül beszélgetünk, és velem együtt ők sem az a kategória, akik kiposztolják, hogy mit ettek, hol, mikor, kivel, minek, hányszor, mekkora a pocaklakó, és apuka lézerkardja, amivel a babát bepakolta anyukába stb. Kvázi semmi fontos eseményről nem maradok le. Mi amolyan nyugdíjas közösségi életet élünk a világhálón. Továbbá a face nekem csak arra jó, hogy David Gahan  vagy Colin Firth számára elérhető legyek, mert olyan elfoglaltak a mucikáim, hogy gyakorlatilag onnan tudnak csak nekem írni...Olyan életszerű lenne, nem? "Perla, üzeneted érkezett, feladó David Gahan." Én meg higgadtan visszaírnám neki, hogy: "ma semmiképp sem jó, mert Colin itt van. Csókollak te vadgesztenye!"

Szerintem én most egy kicsit ráborulok a billentyűzetre, hogy telezokogjam a hézagokat, aztán visszajövök.

Na, tehát. Én egy igen jól nevelt családban lógtam ki a sorból, így elhatároztam, hogy engedek a kritikai észrevételnek, és nem rekesztem ki a külvilágot az életemből. Ezért első lépésként Perla kinyílik. A blog innentől kezdve ablak lesz. De utáltam gyerekként azt a műsort.! Nem értettem, hogy miért nem csak mesék vannak a dobozban, kit érdekel Bálint gazda bácsi? Naná, hogy azóta a követője vagyok a már említett kék lagúnában, vagy faluban, nyilvános vizeldében...mikor mi.

Szóval itt az ideje a kitárulkozásnak, innentől kezdve a saját emlékkönyvemből szemezgetek. Aztán majd lesz valami. Az mindig egy biztos terv.

Időrendben haladok, hogy adjak valami keretet is a falra hányt borsómnak, így elmesélem életem első szerelmi kalandját.

Az illető férfit Péternek hívták. Hatalmas kék szemek,  szőke haj, sportos testalkat...Akkor még pont ez a típus volt nálam a fehér ló, szóval rendes idegrohamom volt a legénytől. Őrülten tombolt a love, ráadásul a nővére nagyon jó barátnőm is volt, tehát minden adott volt ahhoz, hogy bátran kijelentsük, hogy mi egy boldog pár vagyunk. Az már külön hab volt a tortán, hogy anyáink is kifejezetten imádták egymást.  De komolyan.

Aztán persze alakultak a dolgok, Peti-mert akkor már becéztem (igen, ilyen bazi kreatív módon)- felhívott hozzájuk. Jujj! Gondolhatjátok. Nagyon könnyen elvörösödök, és biztosra veszem, hogy az akkori arcszínemmel simán felvettek volna a rendőrséghez, mint sziréna.

(Szakáll nélkül. Meg krumpliorr nélkül. Meg ilyen ruha nélkül. Meg törpe nélkül.- a szerk.)

Fülledt nyári délután volt. A redőnyök le voltak húzva a szobában, amire a mai napig világosan emlékszek, annak ellenére, hogy a helységben félhomály volt. Petinek melege volt és levette a pólóját...én jobb híján leültem a parkettára és megpróbáltam úgy viselkedni, mint egy színpadi díva. A szoknyám fodrával babráltam és lélekben felkészültem arra, hogy nővé válok. Peti leült mellém. Engem nézett. Én nem. Ő engem, én még mindig nem. És akkor Peti adott egy puszit az arcomra és a fülembe súgva megkérdezte:

- Vonatozunk?-

A kérdés hallatán, mint egy őrült úgy pattantam fel, Peti utánam, és innentől kezdve már nem is beszélgettünk. A nap hátralévő részében vonatoztunk, és ha Peti anyukája nem jön haza, akkor talán ott töltöm az egész éjszakát.

De ugye a jóból keveset adnak. Miután megjelent az anyós jelölt illedelemesen elköszöntem, és hazaballagtam. Két házzal arrébb laktunk. Olyan mámoros és ábrándos mosollyal az arcomon léptem be a kapun, hogy anyukám megkérdezte mi történt.

- Vonatoztunk Petivel- válaszoltam boldogan, mire anyukám megsimogatta a fejemet.

- Legközelebb vidd át a rakétádat és azzal is játszatok- mondta gyengéd hangon és bekísért  a házba.

A szerelem örökké tartott. Vagyis még két évig, amikor második osztályos lettem és Petiék elköltöztek a városba, ahol felszedett valami menő bigét.

Aztán sok-sok évvel később egyszer véletlenül újra találkoztunk. Addigra Peti már nem volt szőke, de  a szeme még mindig vakítóan kék volt. És naná, hogy könnyesre röhögve tette fel nekem ismét az ominózus kérdést. Én pedig mi mást válaszolhattam volna, mint azt, hogy

- Nem Peti, én már csak rakétákkal játszok-

Tovább
0

A magyar lányokat szeretik, ugye?



Üdv Cuncuskáim!

Na, akinek hiányoztam, azt ölelem a mellem híján halántékomra, akinek meg nem, egye-massza őt is. Manapság úgyis nagyon menő dolog szeretni. Vagy nem? Mondjuk leszámítva az internetet, ahol kötelező utálkozni. Még szerencse, hogy korunk embere életének csak a nyolcvan százalékát éli a net világában...

Nos, a helyzet az, hogy még mindig nem tértem haza végleg  büszke (ja az a "nemzet vagyunk"..nem baj, maradhat) hazánkba, de annyira ráfeküdtem már erre a projectre (szívből utálom ezt a kifejezést, de szó ne érje a küszöbömet, az ujjaim közé vettem, és ismerkedek vele...) hogy...és mindjárt vége lesz a mondatnak, ezért kissé hanyagoltam Perlát. Ez bizony nem szép dolog, de legalább őszinte megnyilvánulás a részemről. 

Viszont ebben az tikkasztó kánikulában, ami itt közel (nem inkább távol) néha akár még húsz fokban is megmutatkozik, ismét kevertem egy limonádét, és megkínáltam vele a Lányokat.  De nem az ittenieket ám, neeeeem! Az ungárise hübsse menyecskéket (ha már Anglia, akkor legyünk stílusosak, és dicsekedjünk az angol nyelvtudásunkkal, nem de-debár?)

A kérdés, mellyel a frissen kinevezett szerkesztő brigádomat megleptem, roppant bonyolultnak kicsit sem minősíthető, de ugyebár nem lehet mindig Anaximenész filozófiáját bújni, nem?!


Na, és még annyi a sztorihoz tartozik, hogy időközben ismét várost váltottam szigeten belül. Itt pedig már annyi a külsőre és belsőre is leginkább az arab népcsoportra hajazó egyedek száma, hogy arra gondoltam, hogy az Európába való beintegrálódás érdekében csadorban fogok sétálni... Hajam szőke, szemem kék, észre sem veszik, hogy nem közülük való vagyok.

Ja és mielőtt elfelejtem nem a mellékest, hanem a lényeget: képzeljétek el, hogy egy sötét bőrű delikvens köpött egyet.  Igen, egy ilyen arab beütésű... Na nem rám, nem! Ahhoz ugyebár kellett volna gerinc meg tartás is. Oda jönni és ezt megtenni?! (bár lehet, hogy ha egyedül vagyok, akkor simán, hiszen falkába verődve mutatkozik meg igazán a vagány suttyósság...) Szóval arany szentem végigmért, majd a véleménye ebben a reakcióhalmazban fogalmazódott meg... Európában, egy európai nő felé a kis rántott csülkömnek...2017-ben, hogy zabáljam szét azt a búbánatos, prézliben hempergett, édes jó anyja, hát az apuska által odakozmált harmatos kis zúzáját a bitangnak.

Szó szerint.

Vegán létemre.



Oké, elismerem, hogy ellenben az ő asszonyával, belőlem nem csak a szemem látszott ki, hanem tényleg ribancosan voltam felöltözve: farmer, rövid ujjú felső és tornacipő. Azért ez még a kistarcsai Jolánka nénit is felháborítaná, nemhogy egy mélyen vallásos embert, aki egy olyan kultúrából szabadult, ahol a nő megkövezése olyan elfogadott dolognak számít, mint nálunk az, hogy celebekből műsorvezetők fejlődjenek ki...

De mielőtt a liberális lelkületű embereket megbántom, szeretném hangsúlyozni, hogy nyilván ezt a hozzáállást otthon is megkaphatom egy olyan férfitől, akinek a vizuális élményküszöbét sértem a megjelenésemmel. Tudom jól, hogy nem minden arab terrorista. Az egyik szomszédom pölö szintén arab, és eddig még nem robbantott (szívem minden robba...izé dobbanásával kívánom is, hogy maradjon ezen az úton)


Mit is akartam...? Ja igen, tehát ezek után megkérdeztem a lányoktól, hogy az otthoni bikák miképp viszonyulnak a gyengébbik nem felé. Otthon is köpködnek, vagy nem félnek szeretni is- játszmák nélkül?


Sokat karattyoltam, gyors összegzés:


- ha elváltál, akkor tuti, hogy nem adtad meg a pasinak azt, amire szüksége volt ( ha gyereket is szültél neki, akkor, biztos, hogy gallyra elengedted magad, és már nem tudtad hozni a kádperem-kemény-fotósokkos-segget )


- ha több diplomád van és több nyelvet beszélsz, akkor egy karrierista picsa;

- ha nincs diplomád és csak magyarul beszélsz, akkor suttyó, proli ;

- ha anyaként is képes vagy megvalósítani az álmaidat, ahelyett, hogy beledöglöttél volna az anyaságba, akkor egy önző dög;

- ha szeretője vagy a szerelmednek, akkor ócska kurva;

- ha nem vagy szeretője a szeretődnek, akkor szánalmas kurva ;

- ha adsz a külső megjelenésedre, akkor pláza cica;

- ha nem követed a divatot, akkor igénytelen-elvont-művészpicsa;

- ha könyvvel bekuckózva, teát szürcsölve szereted az éjszakát, akkor stréber fapicsa ;

- ha szereted élvezni az életet, akkor csak szimplán filléres ribanc vagy...

Itt már nem is figyeltem tovább, levontam a konklúziót: ezek a lányok nem boldogok! (Azért nem kicsit meredek az intelligencia hányadosom, mi?)

Oké, nyilván nem minden nő érzi így magát otthon, és nem is akarok tutit megmondani, arra ott vannak a közösségi oldalakon lézengő "mindenhez értő" kanapé istenek és istennők. Csak úgy bemoccantam a közösségi buliba, ennyi a sztori lényege.

Mára zárul a limonádéstand, jók legyetek, élvezzétek a nyarat, igyatok rendesen- másnap vizet is- tegyetek el a melegből télre, mindjárt az is a nyakunkon, akkor meg a hóval lesz tele a face...na, csók Huncutok!

Ja!!!

Nyugalom Uraim, a következő bejegyzéseben ígérem, hogy Önökhöz nyúlok!

Tovább
0

A szomorú nő mindig menstruál?



Csók Tündérbogyók!
 

Na, hát hétfő van. Ezért a mondatért már megérte felcsapni a laptopomat, de nem kevés hatásvadász-semmit mondó üres-üzcsi-poszcsi kering a neten, tehát eggyel több vagy kevesebb már igazán nem számít a mérlegnek.
A galamblelkű, tulipánsziromba csavart szívvel rendelkező Urak most ezt a bejegyzést ne olvassák el! Önök addig kapják elő a keszkenőt a nagyi fiókjából, és mondjuk hímezzenek bele egy Dali festményt. Élvezzék a szabad foglalkozást!


Lehet, hogy most egy kicsit savanykás ízű lesz a limonádé a mélyen tisztelt férfiak számára, de szavuk sem lehet, mert nem egyszer a fajtársaim (nekem ez tetszik, ennyike. És az ennyike ma már igen brutális mélységű érvnek számít!) is megkapják-kapjuk a magukét, magunkat, magamat...mindegy, kijöttem a  mondatból.
Az történt, vagyis hatásvadász mondat kell, na még egyszer: döbbenetes, elképesztő, drámai dolog történt! Végtelen hosszú combokkal. Ja az nem, bár ez is egy közkedvelt figyelemfelkeltő szalagcím...

Szóval az történt, hogy az egyik lányzó, aki a Perla-féle reprezentációs felmérések oszlopos tagja, kiakadt! De annyira,  hogy még sírt is!!! (Aki kér még felkiáltójelet, az jelezze privátban, küldöm aranyoskáim, van itt még bőven!)

És miért sírt a meg nem nevezett, ráadásul végtelen combokkal sem rendelkező nő? Na miért...Naná, hogy férfi húzódik meg a buja, elszabadult könnycseppek mögött.

Történt ugyanis, hogy hősnőnk kicsit elfáradt. Úgy mindenbe bele...Azt hiszem vagyunk így ezzel nem kevesen, viszont sokan.

És mit tett a leány nagy bánatában? Valami hihetetlen dolgot: az imádott férfihez fordult vigaszért.

​A férfi reakciója pedig kimerült a "ne fordulj már be, különben is azért vagy magad alatt, mert meg fog jönni" empátiát még a lábjegyezteben sem tartalmazó szösszenetben.

Probléma megoldva, a szádat befogod, fordulsz a fal felé és várod, hogy megjöjjön!​

Na persze rögtön és azonnali hatállyal megnyitottuk az ülést, melynek nyitókérdése így hangzott:

nincs szomorú nő , csak menstruáló?

Tudom, hogy most legalább annyira fel vagytok zaklatva, mint én, és lelki szemeim előtt látom, ahogy este elalvás előtt álmatlanul forgolódtak majd az ágyban, hogy ez mégis, hogy történhetett meg? 2017-ben?!

Szerintem most visszaveszek az általam diktált, humorosnak kicsit sem mondható ritmusból és igyekszek komolyan viszonyulni ehhez a témához. Már amennyire Perlától ez elvárható.

Szóval drága Uraim, arra jutottunk, hogy a nő az Önök szemében soha nem ember. Mi mindig csak nők vagyunk. És az a dolgunk, hogy mindig nőként viselkedjünk (most nem írom le, hogy milyen szerepek tartoznak ide, azt hiszem ez mindenki számára világos).

Mi nem lehetünk fáradtak, nem búslakodhatunk, nem mondhatjuk el a véleményünket két hangszínnel magasabb oktávon stb. , mert amit ilyenkor kapunk Önöktől az nem más, mint a "ne hisztizz" ill. a "meg fog jönni?" vagy ennek a kettőnek a kombója.

Ennyi, slusszpássz vége finitó. A nő nem szomorú, a nő hisztis.

Aham...

Természetesen elismerem, hogy ezen vádak után olyan jégkirálykisasszonyá válunk, hogy valóban beköszön a személyiség mezejére a HP. szindróma, de azért legyünk már önjelölt párkapcsolati terapeuták és vizsgáljuk meg az ok-okozati összefüggéseket.

Mégis kihez a búbánathoz forduljunk ha valami bánt minket? Vagy ha minden? Kinek a vállára hajtsuk le a fejünket és bőgjük ki magunkat? Ez a testrészük miért tabu a számunkra? Én elhiszem, hogy nincs kétségbeejtőbb látvány egy férfi számára, mint egy síró nő, de higgyék el, hogy nekünk ilyenkor elég pár röhejesen egyszerű mondat, és egy erős, szorító ölelés.

Érzeni azt, hogy ha a problémánk nem is, de mi komolyan vagyunk véve. Érezni, hogy nem vagyunk egyedül a bánatunkban.

Miért degradálják le a szenvedésünket azzal, hogy legyintenek, és a női mivoltunk számlájára írják a könnyeinket? Mit szólnának ahhoz, ha mi is ugyanígy viselkednénk, amikor Önök elbizonytalanodnak? Nekünk miért nincsenek a "hisztis vagy, mert meg fog jönni" kijelentésükkel egyenértékű és megalázó bélyegünk? Mi miért nem mondjuk, hogy: azért sírsz, mert férfi vagy?
Mert konkrétan azzal érvelnek, hogy a nőiségünkből adódóan származnak a problémáink. Nem abból, hogy reagálunk a minket körülvevő világra, eseményekre, megnyilvánulásokra stb., nem. Egyedüli oka a szenvedésünknek az, hogy nőnek születtünk.

És még mindig nem vagyok feminista!

A lezárás rövid lesz és lényegre törő:
nők vagyunk és emberek. Bármilyen furcsa is, de a kettő nem zárja ki egymást.

Tovább
0

perla

blogavatar

...hozzáadott cukorral és citrommal ízesített női "gondolatok rendszere" (ha-ha). Nyomokban iróniát és cinizmust tartalmazhat! Fogyaszd egészséggel!

Utolsó kommentek

Utoljára kommentelt bejegyzések